Mindannyian keresünk valamit. Mindannyian keressük a hiányzó láncszemet. A hiányzó láncszemet, ami a kapocs lenne köztünk és a boldogság között. Én is, mint Te vágyom a jobbra, ez természetes, mert emberek vagyunk és nem állatok. Ez emelt ki minket az állatvilágból: az őseink mindig könnyíteni próbálták az életüket dolgokkal, ötletekkel, amiket kitaláltak. Az időnk túl rövid ahhoz, hogy ne csináljunk semmit. Ahhoz, hogy az életünk megrekedjen egy koszos pocsolya mélyén, a napok pedig elszáguldjanak mellettünk, miközben mi azon siránkozunk, hogy mennyire is rossz nekünk. Ha minden ember kiteregetné a saját élete szennyesét a kerítésre, akkor biztos, hogy az összes arra járó ember szégyenkezve sunnyogna el, arra gondolva, hogy Ő eddig ok nélkül panaszkodott. Hiszen mindnyájunknak van olyan része, ami nyomja a lelkét, de nem gondol bele, hogy a másiknak is megvan a saját maga baja, ami ugyan olyan súllyal nyomja a mellkasát.

Gyermekként még térkép volt e táj. Azt hittem, hogy a rossz és a fájdalom csak a régi korok emléke. Rabszolgaság, szegénység, korai halál, kín, bánat. Akkor még úgy gondoltam, hogy milyen jó nekem, hogy most születtem: ha megbetegszek az orvos meggyógyít, délutánonként nem unatkozok, mert van televíziónk, a világháborúk és népirtások kora is elmúlt már és a többi. Tehát minden happy és jó volt. Hatalmasat tévedtem, a gyermeki tudatom tévesen úgy látta, hogy a mai napra már kialakult a szép világ, több ezer év háborúskodása és elnyomása után mi vagyunk az a szerencsés nemzedék, aki már a béke és szeretet korába született. Egy kialakult világrendbe, ahol a határok már fixek, a népek békében élnek egymás mellett, mert ez már kialakult az elmúlt századok alatt. nem is értettem, amikor pár éves fejjel láttam a hírekben a délszláv háborút: „Hát ez meg, hogy lehet Apu? Ma is vannak még háborúk?” „Igen fiam, nincsen év, hogy a világon ne lenne valahol háború.” Nem akartam neki elhinni, hiszen mi már a modern korban élünk, ahol minden jó…

Te és Én is ugyan arra várunk, ugyan azért ég a lángunk. Ugyan úgy sírunk és nevetünk, együtt a jobb életet keressük. Tinédzserként lázadtam, hogy mennyire szar minden. Akkor már másként láttam a világot, mint gyerek fejjel. Körülbelül pont az ellenkezője volt, akkor csak a rosszat vettem észre. Ma már nem. Ma már rájöttem, hogy mindenhol szar, de ugyanakkor mindenhol szuper is tud lenni. Az egész csak attól függ, hogy az ember milyennek éli meg az életet, hogyan tereli saját magát. Nevezzük sorsnak, karmának, isteni gondviselésnek: tök mindegy. Az egész élet pont annyira jó vagy rossz, amennyire mi magunk azzá tesszük ott bent a fejünkben. Ez az a hiányzó láncszem, a kapocs, amit az elején említettem. Ez az, ami csak bennünk létezik, amit mi varázsolunk oda. Lehet rózsaszín habcsók, fekete egyenruha, vagy golyóálló üveglap.

Mi lenne az élet értelme? Karrier, siker, család, pénz, nők, pasik? Szerintem a boldogság. Boldogság… ez egy relatív fogalom, mint az idő. Mitől leszel boldog, az előbb felsorolt dolgoktól? Nem hinném, engem legalábbis nem ezek boldogítanak. Huszonpár éves fejjel még nem mondanám, hogy egy hatalmas életút áll mögöttem, az élettapasztalatom sem veri az eget, de azért már van mögöttem út. Voltam pár helyen, megéltem pár meredek szituációt, volt, amitől csodásan éreztem magam és volt, ami könnyeket csalt a szemembe. Volt, hogy teli voltam és a kokain pörgetett, de olyan is, hogy hetekig egy forintom sem volt, de legalább enni kaptam. Voltam boldog, előfordult, hogy szomorkodtam. Álmodoztam, lázadtam. És legfőképpen kerestem a jobb életet, holott mindig ott volt előttem. Aztán szépen rájöttem, hogy teljesen feleslegesen, mert független attól, hogy mi vesz körül. A társadalmi értékek, a pénz, a tárgyak és a többi mind csak felesleges maszlag. Akkor leszek boldog, ha az akarok lenni, ha pedig egy önsajnáltató barom vagyok, akkor nem is leszek boldog hiába van meg mindenem. Már egy jó ideje boldognak érzem magam, megtaláltam a hiányzó láncszemet. A lelkem építette fel a várat, amiben jól érzem magam.

Az egész csak fejben dől el. Nem lehet ezt elmagyarázni, szimplán csak élvezni kell az életet. Nem kell pórázon tartani a bennünk lévő állatot, nem azon kell görcsölni, hogy milyen rossz nekem. Egyszerűen csak szórakoztasson a felkelő nap, ugyan úgy, mint amikor lenyugszik és tudd elfogadni, hogy a rossz ugyan úgy része a mindennapoknak, mint a jó. Meg kell tanulnod, boldognak lenni, ezt elmagyarázni nem lehet, de ha elsajátítottad az öröm művészetét, akkor ott lesz a kezedben, pont olyan formában amilyennek akarod a hiányzó láncszem, amit egész addig kerestél.

Szása