Emberölés ≠ gyilkosság
eutanázia = emberölés
eutanázia ≠ gyilkosság

Dr. Jack Kevorkian

Eredeti jelentését a görög ευθανασία -'ευ jó és szép, valamint a θανατος halál szavak alkotják. Mai jelentése inkább a gyógyíthatatlan betegek halálának aktív vagy passzív meggyorsítása (természetesen a beteg, vagy annak közeli hozzátartozójának engedélyével), vagy a beteg által, tudatosan megtagadott orvosi beavatkozások összessége.

Az eutanázia hívei úgy vélik, hogy az ember alapvető joga nem csupán az élethez, hanem igen is a halálhoz is van: joga van az emberhez méltó halálhoz. S mi lehet a méltó? Nos, talán a szenvedés mentes, csendes, nyugodt halál.

Az elv, mi szerint az eutanázia erkölcsileg elfogadott, egészen régre vezethető vissza: egészen Szókratészig, Platónig. Ám, már az elv maga hibádzik a keresztény hit szempontjából, hiszen a keresztények nézete szerint a szenvedés az élet természetes része, valamint a lelki megüdvözülés alapja. S érdemes hozzátenni, hogy a 10 parancsolat 5. egységét is sérti, mégpedig az ölésre vonatkozó tiltást.

A náci Németország tudatosan folyományaként kezdődött meg 1940-ben a T-4 Eutanázia Program. A cél az volt, hogy szisztematikusan megöljék, sterilizálják azokat a testileg, szellemileg fogyatékos, pszichésen beteg embereket, akik "nem járulnak hozzá a német faj genetikai állományának javításához". Ám ez szimpla gyilkosság volt,- hiszen az eutanázia azon elveit, miként az ember saját elhatározásból, saját szenvedéseinek csökkentése vagy gyógyíthatatlan betegségének lerövidítése céljából elfogadja (inkább kéri) a halált, figyelmen kívül hagyva – önkényes módon döntöttek.

Két módon beszélhetünk eutanáziáról: az aktív eutanázia, mely esetében cselekvés által, kémiai, fizikai, biológiai eszközök segítségével rövidítik le a szenvedést. Általában gyógyíthatatlan betegeknél alkalmazzák, a beteg saját döntése alapján. Ez csupán Hollandiában és Belgiumban van jelen, ott is szigorú megkötésekkel.

Egyéként a strasbourgi emberi jogi bíróság 2002-ben az élet védelme alapján úgy határozott, hogy nincsen „halálhoz való jog”, s a magyar szabályozás értelmében -követve az európait- nincsen aktív eutanáziára lehetőség.


A másik eset a passzív eutanázia. Itt nem a beteg dönt, hanem az orvos. S miről? Meddig, milyen eszközökkel köteles azt a beteget életben tartani, akinek élete visszafordíthatatlanul a végéhez közeleg. Nézzünk egy kicsit konkrétabb példát: ha valaki már kómában van egy jó ideje, például 1-2 hónapja. Felmerül a kérdés, vajon „felébred”-e még valaha? Érzékeli-e a külvilágot? Érdemes-e még élnie? Hiszen, nézzük azt a fájdalmas tényt, hogy gépek tartják életben, s lehet, hogy valaki olyan elől foglalja a helyet, akinek igazán szüksége lenne ezekre az életmentő felszerelésekre. Ahogyan leírtam e kérdést, azon nyomban megfogalmazódott a következő: neki nincs igazán szüksége rá? Nos, ezen rettentő nehéz kérdések várják mind a hozzátartozókat, mind az orvost. Gondoljunk csak bele a hozzátartozók szemszögébe: szerettünk biztos elvesztése, akár a mi döntésünk alapján? Jobb lesz neki? Az esetleges fájdalmaitól megszabadítjuk? Ezzel kiűzzük azt, ami a közhely szerint utoljára vész: a reményt. A reményt arra, hogy valaha még felébred, és újra köztünk lehet. Nagyon nehéz. Vagy nézzük az orvos szempontjából: aki arra esküdött fel, hogy a végső, utolsó utáni percig is küzd az egészségért, az emberi életért. Itt az orvosi kötelesség az embert méltó, kegyes halállal áll szemben. Ám az orvosi kötelesség, amint a beteg jogainak tisztelete megszűnik, azonnal egyoldalúvá válik, s az élet működésének erőszakos fenntartása (egyoldalúan) már nem az élet meghosszabbítását, hanem a haldoklás elnyújtását jelenti.

A passzív eutanázia másik esete az ellátás visszautasításának joga.
A beteg minden olyan ellátást, melynek elmaradása esetén egészségi állapotában várhatóan súlyos vagy maradandó károsodás következne be, visszautasíthat. Magyarországon közokiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban van erre lehetőség.

Ám mégis morális, etikai és jogi értelemben is úgy érzem, hogy elő kell vennem újra a passzív eutanázia első esetét, s idéznem kell néhány érdekes gondolatot forrásomból:

Bitó László, a Columbia Egyetem nyugalmazott professzora szerint az Alkotmánybíróság határozata alkotmányellenes, mert diszkriminatív: csak a kezelést lehet visszautasítani, de ha ettől még jó ideig tovább szenved valaki, az nem tud meghalni. Biztosítani kellene az „eutélia”, a „jó vég”, az emberi méltósággal meghalás, a szenvedésről való lemondás alternatíváját az önrendelkezési jognak megfelelően. Ennek köszönhetően méltóságteljes és törvényi halálba segítés jöhetne létre, a mostani gyakorlati példák helyett (például a beteg felett nyitva hagyott ablak). Bitó László hozzá tette, hogy az a keresztény érvelés, hogy ha Isten adja az életet, akkor csak ő veheti el, mivel amit adunk, azt nem kérjük vissza. Ha vannak orvosok, hogy egy magzatot a világra segítsenek, akkor olyanoknak is lennie kell, akik segítenek eltávozni ebből a világból. Ő úgy véli, akit újraélesztenek, nem dönthet élete folytatásáról annak tekintetében, hogy vajon szenvedett-e életre szóló károsodást, de azt kikötheti előre, hogy esetleg ne élesszék újjá. Azaz: nem dönthet életéről saját maga, várható életminőségének tudatában.

Bíró László püspök rámutatott: a katolikus egyház elutasítja a terápiás túlbuzgóságot (amibe a táplálás nem tartozik bele), és nem ragaszkodik ahhoz, hogy bármi áron életben tartsuk a beteget. Ráadásul félő, hogyha akármennyire is legalizáljuk az eutanáziát, akkor nyomást lehet majd gyakorolni a betegekre, hogy válasszák ezt – a halálba kísérés azonban az egyház szerint is fontos.

Frenkl Róbert, a Semmelweis Egyetem volt professzora elmondta: ötven éve még visszaélés lehetett volna az eutanázia, például azért, hogy valaki hamarabb hozzájusson örökségéhez. A jognak viszont szabályoznia kellene a meglévő orvosi gyakorlatot. Jézus gyógyításaiból kell kiindulni. Az embernek van egyfajta minőségigénye: ezért ha mindent megtettünk, és mégis azt szeretnénk, hogy legyen vége, akkor legyen vége.

A probléma láthatóan az élet védelmének és az önrendelkezési jognak az ütközése, mivel mindkettő természetjogi kategória. Az államnak pedig mindenképp etikai alapon kell szabályoznia, ugyanis bármilyen szabályozást is hoz, mindegyik etikai tartalmú lesz. A jog viszont csak akkor hatékony, ha illeszkedik társadalmi közegéhez.

Észrevehető, hogy az ember haldoklásában való segítségnyújtást, a személyes odafordulást mindenki fontosnak tartja, ahogy mindenki az emberi méltóság és az élet védelmében áll ki az eutanázia ellen – vagy éppen mellette.

Ti hogyan vélekedtek erről a dologról?

Mammer