Lássuk egy kis szeletét az angol léleknek! Első rész.

 Bryan csak úgy üldögélt az irodájában. Minden reggel felkelt, megmosakodott, fogmosás után öblített egyet a poharából, megkente a kis szendvicsét, megreggelizet és lement az irodába. Dolgozni, szerette a munkahelyét. Minden nap ő ért be először. Kinyitotta a helyet, megtisztította az akváriumot, sőt, még a kis halait is megetette. Aztán várta, a többieket. Köszönnek, ha van valami, akkor megbeszélik majd tovább ül az irodában. Az irodát maga rendezte be. Katonakori emlékek Japánból, hatalmas festmények, hajókat ábrázoló képek. Íróasztala mögött pedig a könyvespolcon rengeteg, soha nem olvasott ismeretterjesztő könyv, valamint az emberiség irodalmi történetének "must be" művei, annyi, hogy a polc majdnem összeroskad alattuk. Miután mindenki megérkezett és felkészült a nyitásra, a pultostól, a mosogatón át, a szakácsig és a szobalányig, mindenki összegyűlt az irodájában. És ő elkezdi olvasni a kis listáját a teendőkről.

- Ma két szobába érkezik vendég. A kilencesbe és a tízesbe. Ugyan az a személy foglalta. Szóval itt van a bejelentkezési papír. Tessék John és a kulcsokat majd tedd hozzá!

- Oké Tin! Itt vannak.

- Köszönöm - válaszolt Bryan a mesterkélt modorával. Mindig mosolygott, nyolc méterről is előre engedte az embereit a folyosón.

Hogy miért volt Tin? Azt nem tudni, de senki nem szólítja Bryannak valójában. Mindenki csak úgy ismeri: Tin.

Ebben a pillanatban belépett Lee a irodába. Hawaii mintás ingben kávéval a kezében. Köszönt, majd finom, nőies mozdulatokkal leült a székre, ez a közel két méteres és 100 kilós férfi.

- Tin, hol van a vasaló, mert nem találom.

- Oh, azt hiszem a mosógépeknél maradt. Úgy gondolom ott van a kötényed is.

Minután véget ért a meeting és minden dolgozó nekilátott a munkájának, Lee magára öltöte a kis köténykéjét és Disney dalokat dúdolgatva nekiállt kivasalni a ruháit. Mint egy igazi háziasszony.

Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Tin felvette és a lehető legkedvesebb hangon beleszólt:

- Halló, tessék? Langhorne Terrace Hotel and Terrace Bar, segíthetek?... Oh, igen, rendben... Pardon, azt hiszem az a szoba arra a napra már foglalt, de van másik két ágyas szobánk... Rendben, én köszönöm, byebye!

- Új foglalás Szivi? Nagyon helyes, jöjjön csak a pénz. Lesz miből leruccanni Olaszországba a hétvégén, ebből az esős, szar időből. Jó lesz megint kettesben lenni Darling!

 Steve utálta a vonatokat. Mégis minden napjából közel két órát rajtuk töltött. Most is éppen Londonba tartott, a munkahelyére. „Fuck this shit! Utálom az embereket a vonaton!” dörmögött magában, közben meg mosolygott és úgy tett, mintha újságot olvasna. A vonat megállt valami kis Angol városkánál, a neve valami olyasmi volt, hogy Woodhill vagy Brickstone… vagy nem is tudom, talán Klemford. Mindegy is igazából, az összes város neve ennek a háromnak a végtelen variációja. Új utasok szálltak fel a vonatra, le senki nem szállt, mindenki Londonba tartott ezen az esős, borús, átlagosan szar napon. Megérkezett a dagadt nő, aki mindig csak egy jegyet vesz, de átfolyik a másik székre is, így elfoglalva két helyet. A munkásruhába bújt férfiak, akik alig várták már, hogy Londonban legyenek és egy jó sörrel indítsák a napot. Őket követték az öltönyös „értelmiségiek”. Mindegyiknél kötelezően egy könyv vagy füzet, amit tanulmányozhat az úton, miközben a restiben vett büdös kávé szaga megtölti a vagont, ami egyébként nagyon szép és modern.

Ekkor érkezett meg a kalauz.

- A jegyét Uram, kérem! – és Steve mosolyogva átnyújtotta neki. - Sajnálom uram ez a jegy érvénytelen.

- Igen, de nem, de igen, de nem, de igen, de nem, de igen, de nem! – csattant fel Steve.

- És kérem, a cigarettát is nyomja el, tilos itt a dohányzás!

- Milyen cigarettát? – kérdezte dühösen Steve – Ez egy füstmentes cigi!

- Láttam, ahogy füstöl, már két székkel odébb éreztem a cigi szagot, ahogy átüt a rumos és a kávés szájszagok közt!

- Ez a füst csak a közeli gyárból jött! És a jegyem is érvényes!

- Ezen az áll, hogy múlt hét kedd. Valamint látszik, hogy már agyon használta, mert össze vissza van gyűrődve és még hiányzik is belőle egy darab. A következő megállónál le kell szálnia uram, kérem keljen fel!

- Jó, de nem, na jó, de nem lehet, na jól van. Nem, nem lehet, na jó, akkor, de nem! Kapja be!

Ekkor a kalauz megfogta a kezét és felállította a székből. Amint Steve felállt furcsa dolog került elő alóla, ami egész eddig rejtve maradt, mert rajta ült, de most, hogy felkelt ott pihent a széken. Egy női pénztárca. A kalauz felvette, megnézte benne az igazolványképet, amin egy asszonyt vélt felfedezni.

- Ez micsoda?

- Ő… azt reggel vettem… - válaszolta Steve kissé meglepődött hangon.

Ekkor rémült egy női hang tört fel a Steve előtti székből: - A tárcám! A tárcám! Megloptak! Segítség! Rendőrség!

Lájkolj minket a Facebook-on, nehogy lemaradj az új írásokról!

Szása