A mai nap egy kicsit a gitározásról írok. Nem is magáról a gitárról vagy a gitározásról, inkább arról, hogy hol a helye ennek a hangszernek ma, a 21. század elején. A minap egy hangszerboltban jártam és felmerült bennem egy kérdés. Miért van az, akárhányszor, akárhol bemegyek egy hangszerboltba, mindig lóg ott egy idősebb fazon, aki az eladóval beszélget egész nap és magát istenadta gitárosnak tartja. Persze a többségük jól játszik, még valami helyi bandában is elgitározgat, de a virtuóz tehetségtől nagyon messze áll.
Először egy kicsit beszéljünk magukról az emberekről, akik ezen a hangszeren játszanak: a gitárosokról. Szögezzük le, már az elején, hogy nagyon ritka az aki virtuóz módon mozog a hangszeren és mellette zeneileg is nagyot alkot. Az ilyen tehetség ritka, mint a fehér Zorró. Liszt, Bartók. Ők ilyenek voltak, csak nem a gitáron.
A legtöbb jónak tartott gitáros, függetlenül attól, hogy ismert vagy sem, általában vagy jó zenét ír, vagy jól játszik a gitáron. Keveseknek adatik meg, hogy olyan ujjakkal születnek, amik úgy mozognak a gitár nyakán, hogy bármelyik női bugyi benedvesedik a fürge ujjaktól és mellette meg még a zene is élvezhető. A legtöbb jónak tartott gitáros szimplán csak gyorsan, minél nehezebb futamokat tol le a gitárján, nulla zenei értékkel, viszont nagyon átszellemült arccal. Ha meghirdetnénk az egységnyi idő alatt elpocsékolt zenei(?) hangok versenyét, akkor valószínűleg nagyobb lenne rá a túljelentkezés, mint egy karibi diplomata állásra, ahol semmit nem kell csinálni, csak képviselni szép hazánkat a pálmafák árnyékában. Agyontekert szólók és ötlettelen frázisok. A gitárosok legnagyobb rétege ebbe a csoportba tartozik, Ők magukat, hatalmas hozzáértőnk tartják, a zene nem fontos, csak a technika. Nyilván az egyszeri hallgató nagyon értékeli, milyen nehéz 180 bpm tempóval eljátszani azt a D-moll skálát... A zene nem ebből áll. Ebbe a csoportba tartozik a legtöbb metál gitáros, de nyugodtan meg említhetjük az ősköcsög Edda gitárost is, Alapi Istvánt. Az öncélú gitármaszturbáció legkevésbé sem mamsza, unalmas, bizonyos idő után már kifejezetten zavaró.
A gitárosok másik nagy csoportja, már sokkal közelebb áll a zenéhez. Persze ezen az állításon a korábban emlegetett Liszt Ferenc hangosan röhögne, de azért mi nézzük csak meg. Ők azok a gitárosok, akik nem születtek túl ügyes kézzel. Ezért a technikai tudást ZENEI megoldásokkal kompenzálják. Pár egyszerű akkord, de azok tökéletesen vannak megszólaltatva. A ritmus odacsap, elvisz és felemel, az a három akkord pedig tökéletesen illeszkedik a hangzásban egymáshoz. Soha nem lesznek gitárhősök az ilyen gitárosok, mégis sokkal élvezhetőbb zenét csinálnak, mint a sznobériában szenvedő maszturbátorok. Őket láthatjuk a nagyvárosok terein vagy valami gagyi popzenekarban játszani.
Természetesen nem csak ez a két csoportja van a gitárosoknak, de most nem szeretnék bővebben kitérni a többire. Maximum még annyit fűznék hozzá ehhez, hogy a zeneiskolában nevelkedett klasszikus gitárosoknál még egy homemade mixeket csináló laptop DJ is majdnem jobb. A zeneiskolákban, mindent megtanítanak: klasszikus darabokat eljátszani, helyes kéztartást, kottát olvasni, csupán egy valamit nem: átérezni a zenét. Ezek a gitárosok, akik egyébként nagyon szépen játszanak a hangszerükön - köszönhetően a napi több órás precíz és óramű pontos gyakorlatoknak - arra jók, hogy valami klasszikus darabot eljátszanak, aztán megtapsolják őket és ennyi. Zenei múmiák, akik régen meghalt ZENÉSZEK műveit adják vissza tökéletesen, pont úgy, mintha egy időkapszulából szólalna meg Bach. Ám a maguk feszes tartásával teljesen megölik a zene lényegét.
Bizonyos szinteken a gitár már nem a zenét szolgálja, csak egy szükséges kellék. A black metál stílusban a lélek kivetülése, maga a zene teljesen másodlagos, a lényeg a hangulatvilágon van. Továbbá sok pop zenében menő mutogatni a gitárosokat, ahogy játszanak, miközben énekel a sztár, közben meg a zene alapjában vajmi kevés valódi hangszer szólal meg, az egész számítógéppel van fröccsöntve.
És ezzel el is érkeztünk a jelen írás fő témájához. Hol van a gitár helye ma, a 21. század elején? A gitár mindig is népszerű hangszer volt, ma is az. Techno korszak van, mégis a hangszerboltokban nem keverőpultokat árulnak, hanem gitárokat és gitárerősítőket. Ez már akkor is így volt, amikor a cikk elején említett idősebb fazon a hangszerboltból, még pont olyan fiatal volt, mint azok, akiket most néz le, hogy ők csak divatból gitároznak, meg különben se tudnak semmit. Mégis, hol van ez a sok gitáros? Élő zenét játszó klubok alig akadnak, a rádiókból se nagyon hallani, a fiatalok nagy része pedig gépzenét hallgat.
A youtube térnyerésével aztán előkerültek ezek a gitárosok. Eddig a szobájukban bújkáltak, most pedig töltik fel ezerszámra az otthon készített webkamerás videókat, hogyan játszanak. A tömeg közízlése teljesen a perifériára szorította a gitárt, de az a legkevésbé sem tűnt el. A gitárosok tartják el a hangszerboltokat. Nem a fejegységek, szintetizátorok és keverőpultok adják, de nem is a trombiták hozzák a boltok bevételének nagy részét, hanem az alsó-közép kategóriás gitárok. Sajnos a közízlés teljesen korcs, a fiatalok pár hangból álló, monoton zenéken nőnek fel, amikben még az ének is csak egy színezőanyag, mondanivaló nélkül. Amíg ez nem változik és a közszolgálati média nem a közízlést fogja szolgálni, addig a gitárosok megmaradnak a maguk kis rejtett világában, ahol viszont a felszín alatt hatalmas, pezsgő élet van.
Szása
