Arra lett figyelmes, hogy a sötét éjszakai égboltról, feje felett a magasból gépek zúgása éri el a fülét. Nem tudta elképzelni miféle gépek lehetnek ezek. Úgy tudta, hogy a légtér, ami a feje felett van zárt övezet, nem hatolhat be senki. Ebben a pillanatban megszólaltak a légvédelmi szirénák. – Nem, ezek nem lehetnek a mi gépeink! – De mégis, hogy kerülnek ide, milyen gépek ezek? – kérdezte ijedten csak úgy, az őt körülvevő levegőt.
   A fekete égbolt alját, a város fényei világították meg. A természetvédő zöldek ezt fényszennyezésnek hívták. Szennyezés ide vagy oda, most nagyon jól jöttek a város fényei, mert nem messze apró gombák jelentek az éjszakai égbolton. Egyre több és több apró gomba ereszkedett a föld felé. Nyugodt siklásuk éles ellentétben állt azzal a hangzavarral és felfordulással, ami a házak között uralkodott. Senki nem számított erre, ami történt, arra, hogy pont itt, messze a zajos, veszélyes, vérben bővelkedő frontvonalaktól oly messzire eső álmos kisváros felett fognak megjelenni…
   - Kibaszott ejtőernyősök! - Fogalma sem volt mihez kezdjen most, mit kellene tennie. Inkább azon mérgelődött, hogy miért pont most támadnak, amikor ő itt van. Ahelyett, hogy eltöltött volna pár nyugis napot, itt a hátországban; nem pont akkor támadnak ezek, amikor ő eltávon sörözött, most meg éppen úton volt a kupi fele. Legalább egy napot vártak volna, holnap úgyis a fronton kéne lennie újra, akkor meg már teljesen mindegy, így is úgyis visszatért volna a hétköznapjaiba az a rohadt háború, azért hogy, mint valami féreg, szépen beegye magát a hétköznapjaiba. Akkor már mindegy lett volna, de legalább ez a pár nap telhetett volna el nyugiban.
   Akkor húzta ki a pisztolyt a tokjából, amikor az első lövések eldördültek valahol a város szélén. Majd még egy és még egy és még egy, majd egy hosszú sorozat. Megállt és hallgatózott. A folyó felől jöttek a lövések. Biztos a város széli híd környékére szálltak le. – A híd! Az a célpontjuk, majd onnan fognak a városba jönni. – És elindult, rohant, nem foglalkozott semmivel, csak rohant a vadászbolt fele, hiszen tudta, hogy komolyabb fegyvert kell szereznie, ha életben akar maradni. Ezek nem szórakoznak, a város fele halott lesz holnapra és ő bizony a másik felébe, azok közé szeretett volna tartozni, akiknek sikerül kitörniük a városból, életben maradnak.
   Legnagyobb meglepetésére a kirakat nem törött be, úgy ahogy a filmeken látta, pedig már 3-szor is rálőtt. Csak apró lyukak és körülöttük a repedések, pókhálók jelentek meg az üvegen. - A picsába! – gyorsan körülnézett és a szomszédos fodrászüzlet előtt megpillantott egy biciklitárolót. Két lépéssel mellette termett, felkapta és a vadászbolt kirakata elé vitte. Nem várt sokat, egyből nekivágta a kirakatnak, de az még mindig nem akart betörni, csak kisebb repedések keletkeztek rajta, a korábbi lövések környékén. Még egy három-négy alkalommal kellett, hogy hozzávágja a biciklitárolót a kirakatüveghez, hogy akkora lyuk keletkezzen rajta, amin át tud mászni. Gyorsan felkapott egy puskát a pult mögül és hozzávaló lövedékeket keresett. Szerencséje volt, gyorsan megtalálta, amiért jött. Betöltötte a puskát, megtömte a zsebeit. – Esélytelen, hogy életben hagyjanak ebben az egyenruhában, ha elkapnak. – de már nem volt ideje átöltözni, a lövések hangjai egészen közel jártak már. A támadók, a városka apró helyőrségén valószínűleg úgy hatoltak át, mint kés a vajon. Egyetlen esélye a menekülés volt.
   Óvatosan kidugta a fejét, majd miután meggyőződött róla, hogy az utca egyenlőre még szabad, kimászott a kirakaton és elindult rohamléptekben a folyótól minél messzebb. Ám, alig haladt két utcát, lövések az egyik ház sarkához szegezték. – Úgy látszik nem csak a híd fele szálltak le! – morogta alig hallhatóan a fogai között. Lefeküdt a földre, kidugta fejét a puskával együtt és gyorsan elmérte a helyzetet: három katona haladt óvatosan, az utca túloldalán a fal mentén, felé figyelő géppisztolycsövekkel. Tehát számítanak rá, hogy még ott van, de a sötét miatt egyenlőre nem látják. Gyorsan célba vette az elsőt… majd a másodikat… és a harmadikat is, de őt már nem találta el elsőre, mert akkor már gyorsan futott az ellenkező irányba, még egy lövést utána kellett eresztenie, hogy leterítse. Biztos volt benne, hogy ezek már nem lőnek rá, hiszen direkt egy komoly kaliberű puskát választott a vadászboltban, ami még egy szarvast is könnyedén megállít, hát még egy pontosan eltalált embert. Végig rohant az utcán, majd a végén jobbra fordult és elindult felfelé a domboldalon. Közben az utcán parkoló járműveket nézte, nincs-e valamelyikben benne hagyva a slusszkulcs. Hamar rá kellett jönnie, hogy ez elég elvetélt ötlet. Ki hagyná éjszaka a kocsijában a kulcsot, egy fronthoz közeli, katonáktól züllő kisváros utcáin? Az első házhoz futott, aminek égtek a lámpái. Lendületből rárugott az ajtóra, az nem is állt ellen a bakancsnak, ami a zár mellett érte. Ahogy beszakadt, belépett a lakás előszobájába.
   Jobbra cipős szekrény, felette fogasok, rajtuk függő kabátokkal és sálakkal. Az egyik akasztón egy kulcscsomó is volt, de semmi slusszkulcsnak kinéző tárgy nem ékesítette. Végig ment a pár lépés hosszúságú előszoba folyosón, majd balra a nagyszobában egy családot pillantott meg, akik halálfélelmet tükröző szemekkel bámultak a félrészeg katonára, aki a nappalijuk küszöbén állt. Anyuka, gyerekek, az apuka pedig előttük állt, mintegy testével védelmezve őket.
- Hol van a kibaszott slusszkulcs! – ordította teli torokból, vérben forgó szemekkel és hogy még erélyesebbnek tűnjön, a puskát is rájuk emelte. Nem akarta Ő bántani szegény családot, de tudta, hogy ijesztőnek kell lennie, hiszen a kocsira mindenképpen szüksége van. Gyalog nem fogja elhagyni a völgyet. A várost még csak-csak, de a völgyet semmiképpen nem tudja elhagyni gyalog.
- Adom! Adom! Csak ne lőjön! – És lassan elindult feléje a családfő feltartott kezekkel. Elengedte maga mellett, az pedig a szemben lévő konyhába ment át. – Gyorsabban! Mi lesz már? – Jól van, jól van… - A férj, a konyhaasztalon lévő kulcscsomót felkapta és az azt követő felszólításnak szó szerint engedelmeskedve odavitte, de semmivel sem próbálkozott. Amint a kezében volt és azt is megtudta, hogy melyik kocsié, hol áll ennyit mondott, talán, hogy ne haragudjanak rá, talán, hogy a lelkét nyugtassa, talán csak úgy, mert ki akarta mondani, talán mert félt a karmától vagy csak dühében, amiért nem lehet otthon és gyerekeket kell fenyegetnie, a saját túléléséért:
- Bocsi, de nincsenek jók és rosszak. Csak olyanok, akik életben akarnak maradni és a másik oldal, a politikusok, akik erre kényszerítik őket. Meneküljetek, ahogy tudtok, de gyorsan!

Folyt. köv.

A mai nap egy kicsit a gitározásról írok. Nem is magáról a gitárról vagy a gitározásról, inkább arról, hogy hol a helye ennek a hangszernek ma, a 21. század elején. A minap egy hangszerboltban jártam és felmerült bennem egy kérdés. Miért van az, akárhányszor, akárhol bemegyek egy hangszerboltba, mindig lóg ott egy idősebb fazon, aki az eladóval beszélget egész nap és magát istenadta gitárosnak tartja. Persze a többségük jól játszik, még valami helyi bandában is elgitározgat, de a virtuóz tehetségtől nagyon messze áll.

Először egy kicsit beszéljünk magukról az emberekről, akik ezen a hangszeren játszanak: a gitárosokról. Szögezzük le, már az elején, hogy nagyon ritka az aki virtuóz módon mozog a hangszeren és mellette zeneileg is nagyot alkot. Az ilyen tehetség ritka, mint a fehér Zorró. Liszt, Bartók. Ők ilyenek voltak, csak nem a gitáron.

A legtöbb jónak tartott gitáros, függetlenül attól, hogy ismert vagy sem, általában vagy jó zenét ír, vagy jól játszik a gitáron. Keveseknek adatik meg, hogy olyan ujjakkal születnek, amik úgy mozognak a gitár nyakán, hogy  bármelyik női bugyi benedvesedik a fürge ujjaktól és mellette meg még a zene is élvezhető. A legtöbb jónak tartott gitáros szimplán csak gyorsan, minél nehezebb futamokat tol le a gitárján, nulla zenei értékkel, viszont nagyon átszellemült arccal. Ha meghirdetnénk az egységnyi idő alatt elpocsékolt zenei(?) hangok versenyét, akkor valószínűleg nagyobb lenne rá a túljelentkezés, mint egy karibi diplomata állásra, ahol semmit nem kell csinálni, csak képviselni szép hazánkat a pálmafák árnyékában. Agyontekert szólók és ötlettelen frázisok. A gitárosok legnagyobb rétege ebbe a csoportba tartozik, Ők magukat, hatalmas hozzáértőnk tartják, a zene nem fontos, csak a technika. Nyilván az egyszeri hallgató nagyon értékeli, milyen nehéz 180 bpm tempóval eljátszani azt a D-moll skálát... A zene nem ebből áll. Ebbe a csoportba tartozik a legtöbb metál gitáros, de nyugodtan meg említhetjük az ősköcsög Edda gitárost is, Alapi Istvánt. Az öncélú gitármaszturbáció legkevésbé sem mamsza, unalmas, bizonyos idő után már kifejezetten zavaró.

A gitárosok másik nagy csoportja, már sokkal közelebb áll a zenéhez. Persze ezen az állításon a korábban emlegetett Liszt Ferenc hangosan röhögne, de azért mi nézzük csak meg. Ők azok a gitárosok, akik nem születtek túl ügyes kézzel. Ezért a technikai tudást ZENEI megoldásokkal kompenzálják. Pár egyszerű akkord, de azok tökéletesen vannak megszólaltatva. A ritmus odacsap, elvisz és felemel, az a három akkord pedig tökéletesen illeszkedik a hangzásban egymáshoz. Soha nem lesznek gitárhősök az ilyen gitárosok, mégis sokkal élvezhetőbb zenét csinálnak, mint a sznobériában szenvedő maszturbátorok. Őket láthatjuk a nagyvárosok terein vagy valami gagyi popzenekarban játszani.

Természetesen nem csak ez a két csoportja van a gitárosoknak, de most nem szeretnék bővebben kitérni a többire. Maximum még annyit fűznék hozzá ehhez, hogy a zeneiskolában nevelkedett klasszikus gitárosoknál még egy homemade mixeket csináló laptop DJ is majdnem jobb. A zeneiskolákban, mindent megtanítanak: klasszikus darabokat eljátszani, helyes kéztartást, kottát olvasni, csupán egy valamit nem: átérezni a zenét. Ezek a gitárosok, akik egyébként nagyon szépen játszanak a hangszerükön - köszönhetően a napi több órás precíz és óramű pontos gyakorlatoknak - arra jók, hogy valami klasszikus darabot eljátszanak, aztán megtapsolják őket és ennyi. Zenei múmiák, akik régen meghalt ZENÉSZEK műveit adják vissza tökéletesen, pont úgy, mintha egy időkapszulából szólalna meg Bach. Ám a maguk feszes tartásával teljesen megölik a zene lényegét.

Bizonyos szinteken a gitár már nem a zenét szolgálja, csak egy szükséges kellék. A black metál stílusban a lélek kivetülése, maga a zene teljesen másodlagos, a lényeg a hangulatvilágon van. Továbbá sok pop zenében menő mutogatni a gitárosokat, ahogy játszanak, miközben énekel a sztár, közben meg a zene alapjában vajmi kevés valódi hangszer szólal meg, az egész számítógéppel van fröccsöntve. 

És ezzel el is érkeztünk a jelen írás fő témájához. Hol van a gitár helye ma, a 21. század elején? A gitár mindig is népszerű hangszer volt, ma is az. Techno korszak van, mégis a hangszerboltokban nem keverőpultokat árulnak, hanem gitárokat és gitárerősítőket. Ez már akkor is így volt, amikor a cikk elején említett idősebb fazon a hangszerboltból, még pont olyan fiatal volt, mint azok, akiket most néz le, hogy ők csak divatból gitároznak, meg különben se tudnak semmit. Mégis, hol van ez a sok gitáros? Élő zenét játszó klubok alig akadnak, a rádiókból se nagyon hallani, a fiatalok nagy része pedig gépzenét hallgat. 

A youtube térnyerésével aztán előkerültek ezek a gitárosok. Eddig a szobájukban bújkáltak, most pedig töltik fel ezerszámra az otthon készített webkamerás videókat, hogyan játszanak. A tömeg közízlése teljesen a perifériára szorította a gitárt, de az a legkevésbé sem tűnt el. A gitárosok tartják el a hangszerboltokat. Nem a fejegységek, szintetizátorok és keverőpultok adják, de nem is a trombiták hozzák a boltok bevételének nagy részét, hanem az alsó-közép kategóriás gitárok. Sajnos a közízlés teljesen korcs, a fiatalok pár hangból álló, monoton zenéken nőnek fel, amikben még az ének is csak egy színezőanyag, mondanivaló nélkül. Amíg ez nem változik és a közszolgálati média nem a közízlést fogja szolgálni, addig a gitárosok megmaradnak a maguk kis rejtett világában, ahol viszont a felszín alatt hatalmas, pezsgő élet van.

Szása

Nagyon jól eső érzés, hogy egy blogon a mi cikkükre hivatkoznak. Nem csak, hogy a blogon a mi cikkünkre hivatkoznak, hanem egyenesen a cikk hatására hozták létre, magát a blogot! Azt kell, hogy mondjam felemelő érzés ez a kitüntetett figyelem, mert ez azt jelenti, hogy, amit írtam az hatással van emberekre. Ha csak egy emberre lenne hatással, úgy értem, hogy: azt mondja például, "Hú, ez jó volt." vagy "Nem így van, ez egy fasz." vagy bármilyen reakciót váltok ki belőle, miután el olvasta, amit írtam: AKKOR MÁR MEGÉRTE MEGÍRNOM. Már pedig ez a poszt felhívta magára, mert parázsló kommentek születtek alatta. Persze nem az egyetlen, mert vannak posztok, amiket több százan lájkoltak, továbbá jelent meg máshol is írásom, ami véres vitákat szült. A lényeg az, hogy ennek a posztnak a hatására, olyan "társadalmi" vita robbant ki (persze, csak kis számú résztvevővel) ami, érdemlegesen és komolyan reagált rám. Megtiszteltetésnek veszek minden kritikát, legyen az pozitív vagy negatív. Persze a pozitívnak jobban örülök, mert jól esik a lelki világomnak egy kis vállon veregetés. De az is felemelő, hogy a negatív kritika olyan erős volt, hogy reagált is. Kezdő íróként ennél nagyobb megtiszteltetés nem is érhet, hogy valaki ennyire kitüntet a reagálásával az írásomra!

Egyébként a szóban forgó cikkben először lefikázza a dicső blogger az írásomat, aztán pedig mindenféle "Ludas Matyis" hülyeséggel próbál úgy beállítani, mintha közöm sem lenne a magyar történelemhez, azon belül is a magyar társadalom antropológiájához. Szavaiból kivehető, hogy egy vérig sértett ex-nemes írta, legalábbis Sherlock Holmes ezt tippelte és meg is osztotta velem a feltételezését. Én pedig hiszek neki. Pont olyan ámító beszédet írt, mint az egyszeri magyar politikus, a választások előtt, aminek az igazság tartalma a 0 és 5 százalék között mozog.

Köszönöm, 

Szása

Lássuk egy kis szeletét az angol léleknek! Első rész.

 Bryan csak úgy üldögélt az irodájában. Minden reggel felkelt, megmosakodott, fogmosás után öblített egyet a poharából, megkente a kis szendvicsét, megreggelizet és lement az irodába. Dolgozni, szerette a munkahelyét. Minden nap ő ért be először. Kinyitotta a helyet, megtisztította az akváriumot, sőt, még a kis halait is megetette. Aztán várta, a többieket. Köszönnek, ha van valami, akkor megbeszélik majd tovább ül az irodában. Az irodát maga rendezte be. Katonakori emlékek Japánból, hatalmas festmények, hajókat ábrázoló képek. Íróasztala mögött pedig a könyvespolcon rengeteg, soha nem olvasott ismeretterjesztő könyv, valamint az emberiség irodalmi történetének "must be" művei, annyi, hogy a polc majdnem összeroskad alattuk. Miután mindenki megérkezett és felkészült a nyitásra, a pultostól, a mosogatón át, a szakácsig és a szobalányig, mindenki összegyűlt az irodájában. És ő elkezdi olvasni a kis listáját a teendőkről.

- Ma két szobába érkezik vendég. A kilencesbe és a tízesbe. Ugyan az a személy foglalta. Szóval itt van a bejelentkezési papír. Tessék John és a kulcsokat majd tedd hozzá!

- Oké Tin! Itt vannak.

- Köszönöm - válaszolt Bryan a mesterkélt modorával. Mindig mosolygott, nyolc méterről is előre engedte az embereit a folyosón.

Hogy miért volt Tin? Azt nem tudni, de senki nem szólítja Bryannak valójában. Mindenki csak úgy ismeri: Tin.

Ebben a pillanatban belépett Lee a irodába. Hawaii mintás ingben kávéval a kezében. Köszönt, majd finom, nőies mozdulatokkal leült a székre, ez a közel két méteres és 100 kilós férfi.

- Tin, hol van a vasaló, mert nem találom.

- Oh, azt hiszem a mosógépeknél maradt. Úgy gondolom ott van a kötényed is.

Minután véget ért a meeting és minden dolgozó nekilátott a munkájának, Lee magára öltöte a kis köténykéjét és Disney dalokat dúdolgatva nekiállt kivasalni a ruháit. Mint egy igazi háziasszony.

Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Tin felvette és a lehető legkedvesebb hangon beleszólt:

- Halló, tessék? Langhorne Terrace Hotel and Terrace Bar, segíthetek?... Oh, igen, rendben... Pardon, azt hiszem az a szoba arra a napra már foglalt, de van másik két ágyas szobánk... Rendben, én köszönöm, byebye!

- Új foglalás Szivi? Nagyon helyes, jöjjön csak a pénz. Lesz miből leruccanni Olaszországba a hétvégén, ebből az esős, szar időből. Jó lesz megint kettesben lenni Darling!

 Steve utálta a vonatokat. Mégis minden napjából közel két órát rajtuk töltött. Most is éppen Londonba tartott, a munkahelyére. „Fuck this shit! Utálom az embereket a vonaton!” dörmögött magában, közben meg mosolygott és úgy tett, mintha újságot olvasna. A vonat megállt valami kis Angol városkánál, a neve valami olyasmi volt, hogy Woodhill vagy Brickstone… vagy nem is tudom, talán Klemford. Mindegy is igazából, az összes város neve ennek a háromnak a végtelen variációja. Új utasok szálltak fel a vonatra, le senki nem szállt, mindenki Londonba tartott ezen az esős, borús, átlagosan szar napon. Megérkezett a dagadt nő, aki mindig csak egy jegyet vesz, de átfolyik a másik székre is, így elfoglalva két helyet. A munkásruhába bújt férfiak, akik alig várták már, hogy Londonban legyenek és egy jó sörrel indítsák a napot. Őket követték az öltönyös „értelmiségiek”. Mindegyiknél kötelezően egy könyv vagy füzet, amit tanulmányozhat az úton, miközben a restiben vett büdös kávé szaga megtölti a vagont, ami egyébként nagyon szép és modern.

Ekkor érkezett meg a kalauz.

- A jegyét Uram, kérem! – és Steve mosolyogva átnyújtotta neki. - Sajnálom uram ez a jegy érvénytelen.

- Igen, de nem, de igen, de nem, de igen, de nem, de igen, de nem! – csattant fel Steve.

- És kérem, a cigarettát is nyomja el, tilos itt a dohányzás!

- Milyen cigarettát? – kérdezte dühösen Steve – Ez egy füstmentes cigi!

- Láttam, ahogy füstöl, már két székkel odébb éreztem a cigi szagot, ahogy átüt a rumos és a kávés szájszagok közt!

- Ez a füst csak a közeli gyárból jött! És a jegyem is érvényes!

- Ezen az áll, hogy múlt hét kedd. Valamint látszik, hogy már agyon használta, mert össze vissza van gyűrődve és még hiányzik is belőle egy darab. A következő megállónál le kell szálnia uram, kérem keljen fel!

- Jó, de nem, na jó, de nem lehet, na jól van. Nem, nem lehet, na jó, akkor, de nem! Kapja be!

Ekkor a kalauz megfogta a kezét és felállította a székből. Amint Steve felállt furcsa dolog került elő alóla, ami egész eddig rejtve maradt, mert rajta ült, de most, hogy felkelt ott pihent a széken. Egy női pénztárca. A kalauz felvette, megnézte benne az igazolványképet, amin egy asszonyt vélt felfedezni.

- Ez micsoda?

- Ő… azt reggel vettem… - válaszolta Steve kissé meglepődött hangon.

Ekkor rémült egy női hang tört fel a Steve előtti székből: - A tárcám! A tárcám! Megloptak! Segítség! Rendőrség!

Lájkolj minket a Facebook-on, nehogy lemaradj az új írásokról!

Szása

Kis politikai körképet tárunk elétek. Lássuk miért nem éri meg Magyarországon (amúgy más országokban sem nagyon) szavazni. Mert a politika nem másról szól, mint a hatalom megszerzéséről és megtartásáról. Senkit nem érdekel, hogy mi van velem vagy veled. Csak is a szavazatok száma számít és ezt mindenféle gusztustalan hazugsággal - újabban a Fideszék törvény és alkotmánymódosításokkal, amik számukra kedvezővé teszik a választási rendszert  - próbálják elérni. Nos tőlem egyikük sem kapja meg az X-et, remélem tőletek sem!

Az Index.hu összeállított egy egészen jó kis táblázatot.

Láthatjuk, hogy mindenki gátlástalanul hazudik. Most már eltelt pár nap a rendőrség és a katasztrófavédelem totális csődje óta, jönnek a jelentések, amikben szépen vállon veregetik magukat milyen jól megoldották a helyzetet. Nem szeretném ragozni hogyan. Megtették azt az elmúlt napokban sokan mások, legyen elég annyi, hogy se a rendőrség, se a tűzoltóság, se a katasztrófavédelem, se a mentők nem voltak a toppon. Nem tudta a bal kéz, hogy mit csinál a jobb. Egyedül az utakon dolgozókat lehet megdicsérni, a szervezetet nem. Nincs is itt semmi szervezet, valójában csak szervezetlenség van. Na mindegy… az utakon dolgozókról meg annyit, hogy én is ott voltam (utazóként) fél napot az M7-es autópályán. A végeken szolgálatot teljesítők megtettek minden maguktól telhetőt. Kivéve a rendőrök. Ugyebár szolgálnak és védenek minket. Én személyesen ott voltam és azt kell mondjam, hogy a rendőrök csak nehezítettek a kialakult helyzeten. Egyrészt bunkón viselkedtek velünk, másrészt a leálló sávba tereltek minket – ki tudja miért – hogy aztán az addig ott zavartalanul közlekedő mentők ne tudjanak eljutni az előttünk egy kilométerre lévő tömegkarambolhoz, ahol egy raklap autó és kamion csúszott egymásba. Biztos örültek ennek azok az autósok, akiket a kamion alá gyűrődött kocsijukból szedtek ki és nem volt mivel kórházba szállítani őket…

Szót érdemelnek még a balfasz kamionosok. Nem is azért, mert egyikük levitte a visszapillantónkat, miközben a dugóban próbált előrébb kerülni a monstrummal a volán mögött, mintha nem lenne mindegy, hogy 5-10 méterrel előrébb áll 10-12 órát vagy hátrább. Hanem azért, mert – volt időm megfigyelni – slick gumikkal (értsd: teljesen tükörsimára kopott) közlekednek. Tudom én, hogy ez nem az egyszeri kamionos hibája, a főnöke spórolja a pénzt. Ő pedig nem vehet a fizetéséből újat, hiszen még egy autóra is drága az új gumi garnitúra, nemhogy egy kamionra. Ezek után az állam, jobban tenné, ha az önmagát vállon veregetés és a nép ilyen-olyan címeken való adóztatása helyett azokat a kamionos cégeket bírságolná meg súlyos milliókra, amelyek közlekedésre alkalmatlan kamionokkal szállítanak spórolási megfontolásból. Miután megnyitották az M7-es Pest felé vezető szakaszát kettő tömegkarambolt is láttam (az egyik a mi oldalunkon, a másik pár kilométerrel odébb Székesfehérvárnál a másik oldalon) ahol egy irányíthatatlan kamion maga alá gyűrte az éppen mellette lévő autót, majd szépen a mögötte jövő 30-40 autó, busz és kamion annak rendje és módja szerint összecsúszott.

A 15-én megjelent cikk időzített volt, már két héttel korábban megírtam az elmúlt évek tapasztalatai alapján. Idén nem volt aktuális, de jövőre majd az lesz, hacsak megint nem jön közbe majd valami váratlan fordulat...

Szása

Undorító, ahogy a pártok a mai napot a saját céljaikra használják fel. Majdnem olyan gusztustalan dolog, mint az, hogy a szabadságharc bukása után az akkori politikai elit Görgey Artúrt árulónak kiáltotta ki. Csupán azért, mert a népnek oda kellett vetni egy bűnbakot, akit szidhatnak maguk közt, hogy miért buktuk el a szabadságharcot. Pedig Görgey nagy koponya volt úgy hadászati, mint tudományos téren is. Rengeteget köszönhet neki a magyar nép és a szabadságharc is a katonai sikereiért. Azzal, hogy letette a fegyvert világosnál a 30 000 fős serege élén, amikor a Ferenc József által behívott orosz seregekkel kellett volna megütköznie, voltaképpen több ezer ember életét mentette meg és azt, hogy az oroszok ne rúgjanak bele még egy hatalmasat, az akkor már majdnem másfél éve háború súlytotta országba. Ez volt az egyetlen logikus cselekedet, amit tehetett.

Visszatérve korunkba, ma a politikusok a beszédeiken, amiket rendre minden évben szabadságharcos szellemben előadnak, csak a jól hangzó, a nép által könnyen értékelni tudó dolgokat tudják ismételni az unalomig. Pilvax kávéház, Petőfi, Nemzeti dal. Nem csoda, hogy az átlag magyar nincs is tisztában magával a szabadságharc eseményeivel, azzal pedig, már végképp nem, hogy mik is voltak a konkrét okai, annak, hogy egyáltalán kitört a forradalom az osztrák  elnyomás ellen. A politikusoknak minden nemzeti ünnepünk remek alkalom arra, hogy előadhassák magukat a népnek, hogy ők milyen elkötelezett hívei a nemzetnek. Olyan szépen, hogy elhisszük: a mai nap még a közpénzeket sincs szívük lopni. Komolykodó pofával előadják a jól hangzó, ám semmit mondó szónoklataikat. Olyan arccal, amiről elhiszed, hogy most azonnal kész lenne meghalni az isaszegi csatában a hazáért. A népbutító, semmit mondó beszédeikkel még ilyenkor is a szavazók magukhoz édesgetésén dolgoznak. Ahelyett, hogy tényleg a hazáról és a szabadságharcról emlékeznének meg. Gondolhatjuk, hogy az ilyen embereknek mennyire fontos lehet a nemzetük...

A szélsőjobboldal pedig feljogosítva érzi magát a mai napon, hogy egy kicsit legálisan forradalmasdit játsszon. Két zsidózás között, a nemzeti összefogás jegyében megdobálnak mindenkit, aki nem úgy gondolkodik, ahogy ők. Mert, ha valaki nem radikális, már nem is szeretheti a hazáját? Persze az álszent zsidókat sem kell félteni! Valószínűleg megpróbálják kihisztizni, hogy ne hordjon senki kokárdát, mert az sérti őket. Különben is; a körülmetéltek szerint mindenki náci, aki valamilyen nemzeti jelképet visel, lobogtat vagy tart a kezében.

És van az átlag magyar. Nem tüntet, és nem is a politikusok beszédeit hallgatja valami köztéren szájtátva. Az átlag magyar a munkaszüneti napja alatt gondol a hősökre, azokra akik a vérüket adták a hazáért. Akiknek többet ért a nemzet önállósága, mint a saját vagyoni helyzetük. Akik feladták vállalkozásaikat, ott hagyták a munkát és beálltak a seregbe. Szívvel-lélekkel kiálltak egy szebb és jobb jövő mellett! Egy normális magyar március 15-én rájuk gondol, a forradalomra és arra a harcra, ami ebben az országban folyt az elnyomásunk ellen.

Nem olyan régen kicsit fikázódó stílusban írtam ByeAlexről. Szó szerint ezt: „Bye Alex egy nyálas, unszimpatikus ürge, akit bárki szívesen megrugdosna egy sikátorban. Mindezek ellenére, még mindig százszor jobb választás, mint a többi jelölt volt.” Ezt fenn is tartom, így is gondolom a mai napig. Nem korrekciót írok, amiben kijavítani szeretném korábbi negatív gondolataimat. Szimplán csak meg szeretném jegyezni, hogy zeneileg szimpatikus lett számomra, most már csak a kinézete miatt rugdosnám meg. Ha ránézünk egy tipikus hipsztert látunk. Vastag keretes szemüveg, szakáll és idióta göncök, amik a legkevésbé sem divatosak. A hipszter kultúra és értelemszerűen ezzel együtt ByeAlex is abban a paradoxonban sétál, hogy éppen ezt a hatalmas divatellenességet emelték divattá. Megnéztem a Facebook oldalát és eléggé zavarónak találtam, hogy mindenhol azt hangsúlyozza, hogy neki bizony nincs televíziója, nem érdekli, milyen paródiák készülnek róla. Meg úgy általánosságban, hogy ő mennyire ellene van mindennek, ami elfogadott. Nincs ezzel semmi baj, Én se nézek TV-t és a humortalan humoristáknál jobban már csak a magyar paródiákat utálom az interneten, engem se érdekelne a helyében. Mégis, olyan szinten zavaró, ahogy mindenhol tömi belénk az ő anti-autentikusságát, hogy az már sok. Ez annyira hipszter szokás, mint az a mondat, hogy „Nem vagyok hipszter!”

ByeAlex-el zeneileg nincs is semmi gond. Sőt! Minden hibája ellenére egy pozitív jelenség. Üdítő felüdülés a hangszeres zenéje, a stúdióban egyen-masterelt magyar popszakma után, ahol egyik számot alig lehet megkülönböztetni a másiktól. Ahol a szakmát a Viva Comet és a különféle sztárcsinálók jelentik. Szövegei nem a „Kék az ég, dont worry/Zöld a fű, be happy/Ohh, baby, szeretlek, Yeah,yeah/” séma szerint íródnak, hanem komoly versek is lehetnének akár.  Úgy kellett már a popszakmának egy ByeAlex-féle vérfrissítés, mint éhezőnek a falat kenyér. Senki se kíváncsi már az X-faktoros tehetségtelen senkikre, Tóth Gabikra, Kállay-Saunders Andrásokra. Csak a kereskedelmi csatornák agyasai, akik nem vették észre, hogy a nép már nagyon unja - a rajongó 14 éves tini lányokon kívül – ezt az egész műanyag, fröccsöntött, lemezgyári, értéktelen tömegszemetet, aminek egyetlen célja a nézettség és lemezeladás, nem pedig a minőségi szórakoztatás. Hiába van ByeAlex mögött is PR csoport, akik gondosan ügyelnek a „Leszarom a divatot, mert hipszter vagyok” imidzsre, legalább értékelhető, hangszeres zenét szolgáltatnak számunkra. Emiatt minden hibája ellenére, szeretjük és tiszteljük ByeAlex-et.

Le a szemét magyar pop piac tehetségtelen celebjeivel! Senki sem kíváncsi rájuk és mindenki unja már az évek óta tartó butítást, ami a csatornák műsorain megy! Tehetséges, valódi zenészeket a magyar közszereplésbe, ne olyan playback huszárokat, akik még egy saját dalt se nagyon tudnak írni, ennek ellenére a szakma őket tartja a kiváló popsztárnak. ByeAlex reméljük az első a sorban, azok közül, akik majd leváltják ezt a semmirekellő brigádot, akik ma uralják a lejátszási listákat és magyar médiát. ByeAlex, segíts javítani a magyar közízlésen!

Szása

A mai modern kortárs költészetet ne a könyvesboltok polcain keressük. Ne is a könyvtárból kölcsönözzünk könyveket. Az új évezred magyar költőit a legkönnyebben a youtubeon találhatjuk meg. Ma már nem költőknek hívjuk őket, hanem dalszöveg íróknak. No, de ne a fröccsöntött médiasztárokra gondoljunk, akiket csak azért kreáltak, hogy eladásokat, ezáltal pedig pénzt teremtsenek. Őket, a legkevésbé sem hoznánk össze az érték fogalmával. Már azért sincs joguk a megjelenésre ebben a cikkben, mert 99%-uk nem is maga írja a saját szövegeit, hanem a management által felbérelt senkik gyártják a semmitmondó tömegmocskukat. Csak azért említettük meg ezen popzenei előadókat, hogy gyorsan tisztázni lehessen az elején: ők nem alkotnak semmi értelmeset. Most azokkal fogunk foglalkozni, akik igenis letettek már az asztalra sok mindent, azon belül is azokkal, akik a dalszövegeikben ápolják és gondozzák a modern magyar nyelvművészetet. Mert a költészet, az bizony nyelvi művészet.

A mai napon egy olyan csoportról olvashatunk, akik ősei több száz éven át elnyomás alatt tartották a magyar népet és annak kizsigereléséből élték fényűző életüket. Lássuk hát, őket, Magyarország legelmaradottabb társaságát: a Magyar Történelmi Családok Egyesületét. 

Mélységesen felháborító, hogy még mindig élnek köztünk olyan emberek, akik nem léptek túl a nemesi előjogok eltörlésén. A www.nobilitas.sk oldalon azt írják, hogy mostohán elbántak velük, amikor megszűnt a nemesség.
*irónia ON* Könnyekkel küszködve írom ezeket a sorokat *irónia OFF*

Melyik a nagyobb igazságtalanság? Egy kizsákmányoló rendszer megszüntetése vagy meghagyása? Nem kellene nyávogniuk, inkább nyissák ki a szemüket, nézzenek körül és sétáljanak át a középkorból a 21. századba. Emellett pedig örüljenek, hogy egyáltalán még életben vannak. Azok után, amiket a nemesség csinált évszázadokon át a magyar néppel, igazán semmiség lenne, ha elégtételként fellógatták volna utódaikat az első villanyoszlopra. 100 évvel ezelőtt 1913-ban még bőven folyt a habzsi-dőzsi a pofátlanul magas adókból, amiket a magyar nép fizetett meg. Amíg hosszú évszázadokon át ették minden nap a húsos vacsorákat fényűző és pazarló életvitelük mellett, amit abból a pénzből finanszíroztak, ami a népből lett kiszipolyozva, addig egyikük se papoljon a nemességet ért társadalmi igazságtalanságról. Egykori gátlástalan kirablóink vérében, még a mai napig benne van ez a hajlam. Csak elképzelni tudjuk, mik hangozhatnak el a találkozóikon...

Az oxfordi delegáció

A www.nobilitas.hu weblapon olvasható leírásban található "néhány gondolat az alapszabályból" kezdetű részt érdemesnek találom ide bemásolni, hogy egyenként kommentálhassunk minden pontot. 

• Az Egyesület ápolja a magyarországi történelmi családok történelmi hagyományait, védi szellemi kincseit és tagjai hazaszeretetét. 
• Összetartja az itthon és külföldön élő családok tagjait, megteremtve a találkozás és a baráti összejövetelek lehetőségét.
• Segítségére van a családok idős, beteg, elesett tagjainak.
• Fejleszti a családok fiatal tagjainak viselkedéskultúráját, hogy átlagon felüli, művelt és kitűnő tagjai legyenek a társadalomnak a haza javára.
• Tesz a keresztény szellemiségért.
• Más - akár külföldi -, hasonló céllal alakult társaságokkal a kapcsolatot felveszi és ápolja.
• Nemzeti múltunk és kultúrális örökségünk témakörében ismeretterjesztést, oktatást és hagyományőrzést végez.

Első: Az úr kegyelmezzen nekünk attól, hogy újra átélhessük ezen emberek történelmi hagyományait. Szellemi kincseikről különösebben nem szeretnénk nyilatkozni. Tény, hogy a nemesség köréből kerültek ki a művelt emberek nagyon sokáig, de mindez csak azért volt, mert az nép gyermekének nagyon meg se adták az esélyt a kitörésre. Hazaszeretetük, pedig megnyilvánult a birtokuk és az abból befolyó adók szeretetében.

Második: Mi ez, ha nem felhívás egy vérfertőző keringőre, hogy fenn tartsák a nemesi vérvonalat, ahogy tették azt hosszú évszázadokon át? Innen már egyenes út vezet addig, ahol unokatestvérek a szülők, nagynénik pedig, voltaképp a testvéreik is a gyerekeknek. Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy az egész szövegből ordít a felsőbbrendű, übermensch érzés. Ami komolyan elhiszi, hogy a nemesi levelük feljebb emeli őket, továbbá bűzlik a frusztráltságtól, hogy nekik ma már nem jut abból a jóból, ami még kijutott a "történelmi" felmenőiknek. Olyan ez mintha manapság a nagyvállalatok, meg úgy általánosságban a vállalat vezetők családjai csak egymás közt házasodnának, nehogy más családok kezébe kerüljön a cég tulajdon joga. Halkan megjegyezném, hogy egyébként van ilyen a multis körökben. Elég furcsán nézne ki, ha a világ legnagyobb cégeinek vezetői szerelemből házasodnának, előidézve ezzel a vállalataik jövedelmének felaprózódását külsősök javára. Félreértés ne essék, itt nem az igazgatókról van szó, hanem a háttérben meghúzódó iparmágnás családokról, akik a tulajdonjogokat, a pénzt, s ezáltal a politikai hatalmat birtokolják a színfalak mögött.

Harmadik: Ez szép és nemes dolog.

Negyedik: Már megint, attól a felsőbbrendűségi érzéstől fröcsögő szavak, amik nyilvánvalóvá teszik számunkra, hogy ezek az emberek még ma is különbnek tartják magukat nálunk.

Ötödik: Isten óvjon meg minket a keresztény szellemiségtől, amit tradícionálisan a feudális hatalmi réteg képviselt! Akit érdekel miért, annak ajánljuk a Vatikán bűneiről szóló cikksorozatunkat. 

Hatodik: Bizony, nem csak nálunk vannak ilyen betokosodott emberek. Az angolok például, a mai napig minden ünnepségükre meghívnak valami helyi lordot, aki az alkalomhoz illően felveszi a legcsicsásabb ruháját, hogy aztán semmitmondó beszédjeiket megtapsolhassa a pórnép.

Hetedik: Csak akkor oktassanak bárkit is nemzeti múltjukról és kultúrális örökségükről, ha azt tárgyilagosan teszik, nem pedig olyan elfogult stílusban, amilyet a weblapon is olvashatunk.

Csoda, hogy ezek a középkorban ragadt emberek hallottak egyáltalán az internetről. Az pedig végképp érthetetlen, hogyan tudnak weblapot készíteni. Náluk csak Afganisztán és Irán van jobban lemaradva a társadalmi fejlődésben. Még az afrikai országok(?) is előrébb tartanak, hiszen ők legalább már a huszadik század derekán elhagyták a gyarmatosítás korát. Más kérdés, hogy nagy részük azóta sem tud mit kezdeni a hirtelen jött szabadsággal, de ez egy mármásik mese. Európában ekkoriban már amúgy is megszűnt a feudalizmus. Nem úgy, mint a Magyar Történelmi Családok Egyesületének fejében. A nemesség a legkevé sem mamsza.

Szása