A hangszín a hang egy jellemzője, ami nem a hangmagasság és nem is a hangosság. Elég idiótán írtam le nem? Szerintem is, de mindjárt kifejtem csak olvass tovább. A különféle hangszerek hangjait eltérő hangszínük miatt halljuk másnak, egymástól jól megkülönböztethetőnek.

Példának okáért nem hiszem, hogy túl sokan kevernék össze a gitárt a hegedű vagy a trombita hangjával, még ha ugyan azt a hangot is adják ki, akkor is jól elkülöníthetőek egymástól. Ugyan azt a hangot? Azaz, ugyan azt a hangmagasságot, nevezzük akár Dónak, akár C-nek, ez eddig ismerős lehet az általános iskolai énekórákról. 

A hangot vizuálisan leginkább egy hullámként írhatjuk le, ami nem a Balaton felszínén terjed, hanem a forrásától számítva a szélrózsa minden irányába, ha valami akadályhoz ér, akkor onnan visszaverődik és minél messzebb ér el ez a hullám, annál „kisebb” lesz, tehát annál halkabban halljuk. Egy hang karakterét a hangkeltésre használt eszköz tulajdonságai határozzák meg, úgy, mint annak alakja, anyaga, mérete, miként szólaltatják meg, valamint a felhangok száma és ereje. Az embereknél pedig a hangszálak, a torok, a szájüreg, a fogak anatómiája.

Ha egy hangot meghallunk, arról meglehet mondani, hogy milyen frekvencián rezeg, azaz, mi a hangmagassága. Pedig amikor egy hangot hallunk, nem csak egy frekvencia van jelen, hanem több is: ezeket felhangoknak nevezzük. És mi van, amikor nem egy gitár megpengetett húrjának halljuk meg a hangját, amikor is a pengető vagy az ujj megrezdíti, hanem például egy kaparászást vagy akármilyen más zajt érzékel a fülünk? Az a helyzet, hogy a zajszerű hangok nem egy frekvencián rezonálnak, a hangmagasságuk ugrál össze-vissza, nem meghatározható, még csak a hullámuk formája sem periodikus, semmi szinuszos nincsen benne. A hangszínüket az őket alkotó frekvenciák sokasága alkotja, a korábban leírt tényezőkön kívül. Ezekben semmi periodikusság, egymásra épülés nincsen, mint a tiszta zenei hangokban, hol a felhangok mind az alaphang valamilyen egész számú többszörösei.

Szása