Minden zenekarnak, zenésznek, előadónak, akik a könnyű zenén belül alkotnak, húsz év után kötelezővé tenném a visszavonulást. Ennyi idő alatt maximálisan kiaknázhatják műfajukat, letehetnek egy-két, nem ritka esetben akár három klasszikus, örök érvényű albumot, amiken helyet kaphatnak a koncerteken a rajongók által üvöltött leghíresebb dalok is, sok-sok töltelék szám között. Hogy jobban megértsük, miért is kellene MINDENKINEK abbahagyni a muzsikálást, ahhoz először nézzük meg egy átlagos zenész életpályáját:
Kezdés a gimis haverok zenekarában. Azt, hogy ki-min játszik, az dönti el, hogy hol maradt még hely, illetve, hogy kinek mennyi pénze van. Hiszen dobos csak az lesz, akinek a szülei megveszik, valamint van külön garázs a kertben. Tehát panellakók már élből nem lehetnek dobosok. A basszusgitárt általában a legügyetlenebb tag akasztja a nyakába, az énekes pedig a leglustábból lesz, aki még egy hangszeren se akar megtanulni, de zenésznek szeretné magát mondani. Ez a zenekar elég rövid életű, még a leghosszabbak is feloszlanak a középiskola után.
Utána jön vagy az a zenekar, amivel befut vagy egy-két gagyi, említésre sem méltó formáció tehetségtelenebbnél tehetségtelenebb tagokkal. Tehát akkor értelemszerűen nézzük azt a formációt, amivel adott sztárpalántánk, az egekbe emelkedik: Különös csoda folytán Pityu és Karcsi mindketten jól bánnak a hangszerükkel és már gyerekkoruk óta ismerik egymást. Bennük vetődik fel a zenekar alapításának a fogalma is, hogy aztán gyorsan bevegyék Karcsi ismerőseit a térről – akik szintén értenek a hangszerükhöz – Bélát és Győzőt. Ezzel kész is a felállás, már csak számokat kell írni és felvenni a stúdióban.
Eltelik egy év, a zenekarnak megjelenik a bemutatkozó albuma, ami csodával határos módon értékelhető egészet alkot, jó kis számokkal a korongon. A szakma fel is figyel rájuk, Béla kedvenc bandája még turnézni is elviszi magukkal őket, ahol a legnagyobb nevek társaságában ismerheti meg őket a nagyvilág.
Innen egyenes út vezet felfelé, még kijön körülbelül három, hasonlóan jó album tíz éven belül. Aztán történik valami - ha nagyon szigorú lennék, akkor itt jelölném meg a határt, hogy a BTK büntesse a tovább zenélést 8 album letöltendővel (ha-ha), nem pedig húsz év után – Karcsi és Béla összevesznek, mert Béla már nem érzi magát otthon a zenekar stílusában, új vizekre szeretne evezni. El is kezdődik a tagcserékkel kirakott rögös út, amely a legtöbb zenekart egészen a bukásukig kíséri.
Az elkövetkező öt-tíz évben még kijön pár feledhető album, amik már meg se közelítik a fiatalon kiadott pompás és méltán híres albumok fényét, teli unalmasabbnál már csak ötlettelenebb számokkal. A zenekar nyíltan szembefordul azokkal az elvekkel, amik mellett fiatalon kiállt, az egyediség és a színvonal helyett, az értékrendet a tagok bankszámlája fogja vezetni. Innen már egyenes lejtő vezet a falunapokra és szüreti mulatságokon megrendezett fellépésekre, ahol elhaknizhatnak új album nélkül a tagok ötvenöt-hatvan éves korukig, hogy aztán adjanak még pár félházas búcsúkoncertet valami nagyobb stadionban, amikből persze kijön a Live! néven a koncertalbum, szorosan követve a korábban kiadott Best of lemezt.
Mindenki döntse el, hogy szerinte a fiatalon nagyon mamsza zenész, akiből kiégett, öreg, megélhetési haknis lett, jó vagy sem. Esetleg, érdemes-e őket megtartani a nosztalgia értékük miatt vagy semmi létjogosultságuk nincsen, a nap, mint nap felbukkanó tehetséges, fiatal előadók által uralt piacon, akik még tele vannak újító ötletekkel és energiával…
Szása