Egyre jobban, magát igen is kifejező világban élünk, mely alól a városok utcái sem képesek kibújni. Hirdetések millió különböző megjelenési formákban tárulnak elénk az apró címkéktől az óriásplakátokig. Az utca beszél hozzánk. S itt vonatkoztassunk el kicsit a mainstream hirdetésektől. Kicsit nézzünk mélyebbre, egy olyan üzenetet meglátva, ami a közösségi térben igen is illegális. Nézzük a kommunikáció egy olyan formáját, amely sokszor az irónia vastag köntösébe bújva tárja elénk a társadalom problémáit. Igen, ez a street art.

A szemlélet szerint igazságtalan, hogy a reklámok helyet és teret kaphatnak az utcán magáncélú üzeneteikkel. Miért pont a köz érdeke szoruljon ki? Fogalmazódik meg a kérdés. Elméletben mindenkinek joga van hozzájárulni az utcaképhez. Gondolok itt például egy erkély virágosítására vagy kissé szélsőséges példaként akár kerítésünk megválasztásával. Ezáltal az elgondolás teljesen érvénybe lép, hogy a hirdetések rengetegében helyet kell szorítani a kreatív megnyilvánulásnak és a kritikáknak. Na, az utcaművészek pont erre törekednek.
A szubkultúra, (azaz a társadalom egy csoportjára jellemző sajátos szokások, szabályok, meggyőződések rendszerének) feszített korlátait átlépve a közösség művészévé válnak. Művész. Ki művész? Az, aki mások számára érthetetlen „alkotásaival” művésznek vallja magát? Vagy az, aki hivatalosan is megélhetéseként művész? Nos, én nem az a figura vagyok, aki ezt el akarja dönteni, csupán az, aki reális szemmel nézve igen is elismer, vagy kritizál művészeti alkotásokat. Igen is vallom, hogy egy ember, aki a mai társadalom kisembereként mer alkotni, s ezt kifejezően teszi, az fel tud emelkedni művészi szintre.


Az utca művészei alkotásaikkal bírálják, kritizálják és véleményezik a társadalmi rendet, a politikát, a „nagyokat” vagy akár a „hivatalosat” is. Alternatívát állítanak abban a világban, ahol a pénz diktál, s ahol kevésbé jelenthető ki, hogy igen is, urai vagyunk a helyzetnek, hiszen már rég elsüllyedtünk. Csak van, aki nem veszi észre, h levegőért kiáltunk….


És valóban, az igazság igen is fáj. Ezért is váltak ezek az emberek a „hivatalos” szemében csupán piti rongáló gazemberekké. Természetesen, nem azt mondom, hogy nincs közöttük olyan, de úgy vélem, hogy ami érdemel elismerést, az érdemel. Sok lesz a szövegből, beszéljenek helyettem a képek…

Ha ez nem, akkor mi mamszás? :)

Mammer